CXO levél sorozatunkban vállalati vezetőket kérünk meg, hogy osszák meg a világ fejlődésével és a jövővel kapcsolatos véleményüket, víziójukat és gondolataikat.

Második vendégszerzőnk Endrei-Kiss Judit, a Yettel Magyarország HR vezérigazgató-helyettese, aki egy sokak által került, ám mégis fontos és kiemelkedően aktuális témában osztotta meg gondolatait: hogyan segíti a gyász egy szervezet fejlődését.

Hogy nálatok nincsenek szervezeti traumák? Valóban?

Az elmúlt egy év alatt, a járvány személyes és kollektív veszteségek sorozatát öntötte mindannyiunkra, így különösen fontos lett a gyász feldolgozása a szervezetekben. Siratnánk megszokott életünket, korábban észre sem vett folyosói találkozásainkat, a kollegiális és baráti kapcsolatainkat, a napi rutint, a szabadságot, és sajnos a körülöttünk lévők fizikai elvesztését is.

Az ezekben a napokban megélt veszteségeink szervezeti történetünk, identitásunk részei lesznek. A gyász hiánya elakadást okoz, nehezítve a továbblépést, fejlődést. Az el nem gyászolt szervezeti veszteségek „leragasztják” a szervezet tagjait a trauma pillanatában, a közösség fejlődése könnyen akad el ezeken a szakaszokon, és ez akadályozza a sikerességet a jövőben. A kimondatlan veszteségek nehezítik a jelen átélését és a fókuszálást az újabb feladatokra.

Őseink tudták ezt, a tűz körül ülve mondává, mesékké varázsolták az örömöket és veszteségeket: a rítusok és a közösség ereje gyógyír lehet a fájdalomra. Miért lenne ez más a munka világában vagy a jelenben?

„Hiszen profik vagyunk…”

Napunk jelentős részében falunyi, városnyi emberrel összezárva dolgozunk, élünk a munkahelyünkön, vagy otthonról, de egymásra hatva. Közös megéléseink vannak: örömeink, veszteségeink, kapcsolódásaink, sikereink, kudarcaink, félelmeink és fejlődésünk. Az érzelmeink vezérelnek minket, mégis amikor belépünk a munkahelyünk ajtaján, büszkén hangsúlyozzuk a racionalitás és tudás szerepét, és igyekszünk érzelmeinket kívül hagyni.

Bár a szociális képességek és az érzelmi intelligencia egyre fontosabbá válnak a vezetésben és olyan vezetőket, kollégákat keresünk a szervezetekbe, akik képesek meghallgatni és hitelesen közvetíteni történeteinket; érzéseink, különösen a negatív érzéseink még mindig blokkolásra kerülnek a szervezeti keretek között. Ez egy „racionális hely, ahol dolgozunk”. Tabusítjuk a szervezeti fájdalmainkat, hiszen profik vagyunk.

Lehetünk boldogok, motiváltak, de ha nehézségeink vannak, akkor „kihívásokról” beszélünk, a leépítést és a projektek nehézségeit „transzformációnak” nevezzük.

Néhány éve, egy hideg téli éjszakán a Mikszáth téren beszélgettünk csendesen, csoportokba verődve, a poharainkat markolva és a könnyeinket nyelve. Lezártunk egy sok éves projektet – sikertelenül. Pedig százas nagyságrendben, erre dedikált kiváló kollégák tették bele a munkájukat. Ott álltunk fáradtan, elgyötörve, talán még bűntudatot is éreztünk sokan. Biztosan megtettünk mindent, amit lehetett? Mi lesz velünk a következő hónapokban? Ez volt a projekttemető buli. Sztoriztunk, sírtunk, nevettünk, nosztalgiáztunk.

Rengeteg szervezeti és személyes történetünk volt a „transzformációról”, millió elválás és újjászületés, holtpontok, sikerek, teljesen lehetetlen küldetések, közben válások, születések, négy esküvő, sok barátság kezdete, és „A projekt” temetése.

Néhány év múlva, hosszas alkudozás és előkészítés után ez az esemény is felkerült a szervezeti tablónkra, amire felrajzoltuk a cég 25 éves történelmének sikerei mellé a bukásainkat is. Azóta is büszkék vagyunk rá. Az elmúlt hónapokban újrakezdtük – most megcsináljuk! Egymásért.

A kutatások tanulsága szerint a szervezeti változások kétharmada azonnali kudarcnak tekinthető, vagy annak értékelik utólag.

Kétharmada… mind veszteség és kisebb-nagyobb elgyászolandó történés, lenyomatai a szervezet korszakainak, amelyek feldolgozva vagy feldolgozatlanul égnek bele a szervezet DNS-ébe és a pszichénkbe. Szóval nálatok vannak-e szervezeti traumák? Nálunk vannak. Nap mint nap: elbukott pályázatok, felvásárlások, eladások, CEO-váltások, furcsa sorsú projektek. Elveszítünk kollégákat – ideiglenesen vagy örökre – embereket, akikkel szerettünk együtt dolgozni.

Nem tehetünk a változásokkal kapcsolatos érzéseink ellen, nem tagadhatjuk a létezésük – teret és helyet kell adnunk nekik, csak így jutunk előre a folyamatban. Vezetőként, projektvezetőként, tanácsadóként a türelem a barátunk: el kell fogadnunk a kollégáink/ügyfeleink érzéseit, tudatosítani és megérteni egyéni megéléseiket. Hallgassuk meg egymást időt és teret adva, empátiával. Segítsük át egymást a változás vagy a gyász szakaszain.

Mit tehetünk?

Azon a reggelen, amikor megírtam ezt a bejegyzést, meghalt a vállalatunk tulajdonosa és a napokban elküldtük több kollégánkat. Ez a hét nálunk a gyász hete: sokan a családtagjaikat gyászolják, a szervezet egésze pedig egy vizionárius vezetőt. Ha az irodában lennénk, látnánk az épületre kitűzött fekete zászlót, kitennénk Petr képét az auditórium elé, és csendesebben beszélgetnénk a kávézóban, de legalább beszélgetnénk. Most csak a hárítás, az otthoni csend, a telefonhívások, és/vagy a munkába fordulás maradt. A jövő héten majd online átbeszéljük. Mi, akik maradtunk.

Rég volt alkalmasabb időpont arra, mint manapság, hogy a veszteségeinkről beszéljünk és feketeöves támogató vezetővé váljunk. A jövő vezetője tudatosan van jelen, empatikus és képes kimutatni az együttérzését. Tudja, hogy a traumában mindig benne van az összeomlás lehetősége, de ezzel együtt növekedés, sőt a fejlődési kvantumugrás potenciálja is.

A kríziseinkkel megküzdve, a veszteségeinket feldolgozva, a sebezhetőségünket vállalva és bukásainkból tanulva válhatunk fejlődésre képes, rugalmas szervezetekké, akik befelé támogató közösséggé kovácsolódnak, miközben kifelé sikeresen teljesítenek.

Itt az ideje, hogy az előre tekintés mellett időről időre meg tudjunk állni és el tudjunk engedni. Meggyászolni mindazt, ami elmúlt és lezárható: „Viszlát régi, üdvözöllek új!” Már alig várom, hogy újra lássuk egymást az irodában.

Endrei-Kiss Judit pszichológus végzettségű, fenti levele Hajdú-Kis Diána: „Az üres asztal – veszteségek és feldolgozásuk a szervezetben” című hamarosan megjelenő könyvének előszava is egyben.

A témához kapcsolódó kerekasztalbeszélgetést itt nézhetitek meg: